Ma sokkal nagyobb szabadságban élünk, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt. Eldönthetem, hol és hogyan akarok élni, milyen életcéljaim vannak, és hogyan szeretném őket elérni – mondja Feri atya. – Ezzel együtt az is nagy kérdés, hogy akarok-e és képes vagyok-e a házasságomnak elsőbbséget adni, akár önmagammal szemben is – azaz a döntéseimben nemcsak azt mérlegelni, hogy mi jó nekem, és nem is csak azt, hogy mi jó neked, hanem hogy mi jó kettőnknek.
Vagyis a társkapcsolat háromszereplős: itt vagy te, itt vagyok én, és itt van a kapcsolatunk. Mindháromra érdemes figyelnünk, mint ahogyan arra is, hogy ne úgy tekintsünk egymásra, mint az egyéni életcélok elérésének eszközére: közös célokat is kitűzhetünk, és ezek érdekében törekedhetünk az együttműködésre.
A szükséges leválás
Ha nem váltam le rendesen a származási családomról, akkor lehet, hogy még mindig következetesen az édesanyámnak vagy az édesapámnak adok elsőbbséget, és a döntéseimben az ő szempontjaikat érvényesítem a házastársam vagy az új család rovására. Ebből a helyzetből rendszerszintű probléma válhat – magyarázza szakértőnk. – Az ember persze őrlődhet, hogy nem tisztességes a szüleinknek ellenállni, de érdemes szem előtt tartanunk a méltányos igazságosság rendjét.
Tudatosíthatom magamban: ha rendre a származási családnak szavazok elsőbbséget bizonyos kérdésekben, azzal már a jelenlegi családomtól és a következő nemzedéktől veszek el valamit. A méltányos igazságosság azt kéri tőlem, hogy az élet továbbadásának a következményeit felelősen hordozzam, és legyek lojális az új családomhoz. Az életnek van egy iránya, amely a következő nemzedék felé mutat, így elsősorban az ő jóllétükért kell tennem.
Gyakori kérdés, hogy hány alkalommal és milyen hosszan látogassuk a származási családjainkat. Itt a szülők sokat tehetnek a felnőtt gyerekeikért, hiszen nem mindegy, hogy szemrehányással illetik őket, és a bűntudatot erősítik bennük azért, mert nem mennek minden héten hozzájuk, vagy azt mondják, hogy amikor nektek jó, a rendelkezésetekre állunk.
Ha a szüleink olyan kifejezéseket használnak, hogy "mennyivel jobb dolgod volt, amikor még itthon laktál", illetve ha azt hajtogatják, hogy a párunk miben gyenge, azzal roncsolhatják az új család világát.
Volt egy anyós, aki úgy vélte, hogy sokkal hozzáértőbben bánik az unokájával, mint a menye, ezért konfliktusba keveredett vele. Aztán rájött, hogy úgy tud igazán segíteni nekik, ha mielőtt becsönget hozzájuk, néhányszor elismétli, hogy én a nagymama vagyok, nem a baba anyukája, és azért jöttem, hogy mindkettejüknek segítsek: a babának és a menyemnek is. A kapcsolatuk ezután sokat javult.
Én jó vagyok, te meg rossz?
Amikor egy kialakult konfliktus során komolyan azt gondolom, hogy te tévedsz, és nekem van igazam, akkor könnyen eljuthatok oda, hogy nem becsüllek, nem tisztellek, nem értékellek és nem fogadlak el – húzza alá a szakember. – A helyzetet nem maga a probléma nehezíti, sokkal inkább a nehézségekhez és az egymáshoz való hozzáállásunk.
Ha kivész belőlünk az öt jó: a jóindulat, a jó szándék, a jóakarat, a jóhiszeműség és a jobbító törekvés, akkor egészen kis problémák is megoldhatatlanná duzzadnak, mert az együttműködés feltételei nincsenek meg.
Egy jó kapcsolatban nagyon fontos a szolidaritás: akkor is fenn kell tartanom a veled való egységemet és összetartozásomat, ha érzelmileg feldúlt állapotban vagyok. Ha egy házastársi konfliktus során egy nő nagyon durván nyit, és utána elárasztja a férfit a korholásaival, akkor majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ebből a vitából már semmi jó nem fog kisülni.
Hiszen tudjuk, hogy a stresszválaszaink nyomán a pulzusszámunk megemelkedésével egymás után veszítjük el a pszichés funkcióinkat, így például az elemző gondolkodásunkat, a finommotoros képességünket, az emlékezőtehetségünket, a perifériás látásunkat és sok egyebet. Ezért egy kiadós veszekedésnél, amikor kiabálunk, már eleve nem vagyunk alkalmasak az együttműködésre. Fontos lenne a stressz élettani hatásait ismernünk, és néhány egyszerű technikát elsajátítanunk, hogy tudjunk mit kezdeni ezekkel a helyzetekkel.
A csendes szavak ereje
Ha a kapcsolatunkban jelen van az érzelmi összetartozás, akkor a társam érzelmeit nem vetem meg, nem gúnyolom ki, nem teszem nevetség tárgyává. Miközben képes vagyok érzelmileg mellette állni, természetesen megőrizhetem a saját gondolataimat, érzéseimet – folytatja Pál Ferenc.
– Mondok egy példát: autóvezetés közben a férfi elkezd dühöngeni. Engem ez nem érint annyira mélyen az anyósülésen, ráadásul tudom, hogy a dühöngés a férjemnek sem tesz jót. Ezzel együtt megérthetem, hogy miért dühös, együtt érző is lehetek vele, és a reakciómban ezt ki is mutathatom.
Ha a gyerekem este a sötétben valamitől retteg, bár nem tartom reálisnak a félelmét, érzelmileg mégis minden nehézség nélkül melléállok, és elfogadom, amit érez. Ezért megkérdezem, hogy mi segítené őt, kicsi fény vagy nyitott ajtó – vagyis érzelmileg támogatom, jóllehet nem tudok azonosulni az aggodalmával. Ha képesek vagyunk erre a gyerekeinkkel, akkor a társunkkal is megtehetjük, csak valamiért nem tartjuk fontosnak.
Visszatérve a kiinduló példánkhoz: a "Miért kiabálsz?!" helyett mondhatnánk inkább azt, hogy "dühítő, ahogy egyesek vezetnek!", és ezzel el is lenne intézve az ügy. Az érzelmi összetartozást könnyebben kifejezi néhány csendes szó, mint egy drága ajándék.
Közös titkaink
Amikor hűségben élek, akkor nemcsak arra figyelek, hogy mit ne tegyek meg, hanem arra is, hogy mit kell feltétlenül megtennem. Például újból és újból kifejezésre juttatom, hogy bizonyos helyzetekben te vagy a fontosabb, hogy rám számíthatsz, hogy mi összetartozunk, és én erről nem feledkezem meg – sorolja Feri atya. – Amikor én a munkatársaimmal két hétig külföldön vagy bárhol máshol vagyok, akkor te tudhatod, hogy én hogyan gondolok rád.
Te ott is a házastársam vagy, és sem a távolság, sem az idő nem változtatja meg ezt a viszonyt, ezért biztos lehetsz bennem. Tudhatod, hogy én a kihívásokra vagy a kísértésekre milyen szemmel fogok nézni, tudatosan hogyan fogom értelmezni őket. Még ha látok is ott valakit, aki szimpatikus, esetleg vonzó számomra, akkor is megbízhatsz bennem. És miközben beismerem magamnak, hogy vonzó az illető, esetleg vágyom rá, képes vagyok észnél lenni, határokat húzni és távolságot tartani.
A jó társkapcsolatban több-kevesebb meghittségben élünk egymással, és ezt nem csak szexuális értelemben gondolom. A négy fal között olyasmi történik, ami csak kettőnkre tartozik, amit soha nem csinálnék, ha másvalaki is ott lenne. Éppen azért élhetem meg az összetartozásnak a bensőségességét, mert ott szerepek nélküli elfogadottságban, szégyenkezés nélkül tudunk egymással beszélgetni, szeretkezni, a nehézségeinket feltárni vagy a gyöngeségeinket megmutatni.
Ez nem tartozik senki másra, csak a társamra. Ha kiviszem a hálószoba történéseit vagy a mély beszélgetéseink tartalmát mások közé, akkor nemcsak egyfajta árulást követek el ellened, hanem elkezdem aláásni azt a bensőségességet, amelyre mindketten vágyunk. Mert ha félelemmel kell ezentúl beszélgetnem veled, és szorongva kell arra gondolnom, hogy kibeszélsz engem mások előtt, akkor ez megakadályoz engem a teljes önátadásban, és lerombolja a köztünk lévő meghittséget.
Komoly problémák esetén érdemes szakemberhez fordulni – például azért is, mert őt biztosan kötelezi a titoktartás, tőle nem mehetnek tovább az ott elhangzottak. Ha tényleg bánt valami, és a kontroll, illetve némi megkönnyebbülés kedvéért leülök a barátnőmmel beszélgetni, akkor fontos, hogy magamról beszéljek, ne a társamról. Az sem mindegy, hogyan szólunk egy-egy ilyen problémáról: részletekbe menően – ahogyan a társunknak nagyon fájna – vagy egy-két általános mondatban, éppen csak érzékeltetve egy-egy helyzetet.
Így megvalósulhat, hogy miközben elmondom a gondomat, fenntartom a társam iránti hűségemet. Hiszen nehéz utána találkoznom vele, ha előtte egy órával részletesen kitárgyaltam őt…
Végül ne feledjük: azok a legértékesebb barátaink, akik nem mellénk állnak a nehézségek idején, hanem a házasságunk mellé. Vagyis nem az a céljuk, hogy megerősítsenek bennünket, és pillanatnyi érzelmi előnyhöz segítsenek a társunkkal szemben, hanem az, hogy a párkapcsolatot védjék.
Lejegyezte: Sárdi Enikő
Megjelent a Family magazin 2015/3. számában.
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
