Van egy kis kötött oroszlán a kezében. Ő ki?
Ez az a mesefigura, aki a legtöbb sikert hozta életemben. Ő az a kis piros oroszlán, aki megtanítja a bátorságra a világ leggyávább gyermekét. És hát ez a kis mese az, ami engem kirepített Magyarország szűk határai közül, és Japánban például óriási siker lett. Már kiadták Kínában, Koreában és sokfelé a világon. Őt most azért hoztam, mert nagyon édes, itt készült Magyarországon, nagyon szeretem ezt a torzonborz haját, és most nem vagyok egyedül ezen a díjátadón.
Ugyanúgy, ahogyan egy gyermek, egy felnőtt is rászorulhat erre az oroszlánra?
Szerintem igen. Szerintem ez az oroszlán igazából a szívünkben lakik legbelül, és akkor jön elő, ha szükség van rá.
Én a kockásfülű nyúllal voltam így annak idején.
Komolyan?
Már csak azért is, mert ő mindig próbált mindenkit megmenteni, de talán valójában, amikor visszament annak a panelháznak a tetejére és visszacsomagolta magát, akkor valahol mindig olyan egyedül volt.
Így van. Azért volt érdekes és különleges mesefigura, mert tudott repülni, az volt az egyetlen csodás tulajdonsága, de ugyanennyi erővel lehetett volna egy angyalka vagy egy tündérke, vagy bármi, de ő egy játéknyuszi. És amikor segíteni akart a gyerekeknek, akkor bizony ő is beleszaladt a problémákba. Nem varázslattal oldotta meg, vagy azért, mert ő egy zseni, hanem ő is próbálkozott, és sokszor igen tépetten került ki a dolgokból. De ez nem szegte kedvét, és amikor kialudta magát a bőröndjében, akkor másnap reggel újra körülnézett, hogy hol kell segíteni valamit.
Pontosan ugyanazt a hatást éri el, akár a kockásfülű nyúl, vagy ez az oroszlán a mai gyermekekre, mint a húsz évvel ezelőttiekre, illetve a japán gyermekekre, mint a magyar gyermekekre?
Ez egy olyan kérdés, amelyre mindig azt a választ várják tőlem, hogy “jaj, a mai gyerekek annyira mások”. Nekem meg éppen az az érzésem, hogy ugyanolyanok. Jó, hogy szeretik a Csillagok háborúját, ami szintén egy óriási, zseniális mese, és benne vannak a gyönyörű kis szerethető figurák, a kis robotka, meg Csubakka, meg mindenki más, de attól még ők ugyanúgy gyerekek és ugyanúgy szeretik az izgalmas meséket. Úgyhogy a kockásfülü nyúl nem veszített semmit az erejéből. Ha a mai gyermekeknek elkezdik vetíteni akárhol, odamennek, leülnek és boldogan nézik. Ez egy hihetetlen öröm számunkra. Richly Zsolt rajzolta és rendezte. Ez egy megszokhatatlan gyönyörűség, hogy a ’74-75-76-ban készült rajzfilm sorozat ma is ugyanolyan lebilincselő erővel hat a gyermekekre.
Miközben a technika már megváltozott, tehát ma már nem is így készülnek a rajzfilmek. A mai készítésű rajzfilmeknek ugyanúgy megvan, meg lehet a varázsa? Most megint a kockásfülű nyúllal jövök, de itt nyilván a technológiáról van szó.
Lehet, de épp ez az érdekes, hogy három hete voltunk egy megbeszélésen, ahol fiatalok jelezték, szívesen folytatnák a kockásfülű nyulat…
Akkor ebbe most belenyúltam.
De nagyon. És kiderült – ami az én számomra elképesztő volt -, hogy igazából azért nem sikerült folytatni, mert nagyon drága ez a celluloidra rajzolós, hagyományos dolog. De most jutott el oda a technika, hogy ezt digitálisan tudják utánozni. Úgyhogy ez valami csoda, hogy gondolom, a negyedébe fog kerülni, a hatása meg ugyanolyan lesz.
Ugyanazok a színek, ugyanazok formák, ugyanúgy szerethetők ezzel a technikával is? A kockásfülű nyúl ugyan színesben készült, de én gyermekként is csak fekete-fehérben láthattam. Tehát ez a mai világ azért már ilyen szempontból sem ugyanaz már.
Nem bizony. Most, ha folytatjuk, akkor ilyen dolgok, mint például a telefon, azért lesznek benne. Így a gyerek soha nem lesz olyan elhagyatott, mint a régi rajzfilmben, hogy nincs, akihez forduljon, mert hiszen minden gyereknél ott van a telefon és tud kommunikálni. Tehát van változás feltétlenül, ezeket bele fogjuk írni.
Ahogy a gonoszt is? Én úgy emlékszem, hogy abban volt mindig egy gonosz fiú is.
Volt egy rossz kisfiú, egy túlméretezett kövér, akit mi a titkos nyelvünkön Mozdonynak hívtunk, aki mindenkin átgázol, és a kicsiket mindig terrorizálja. Ő megmarad ilyen kis balfácánnak. De azért nem olyan kőkemény gonosz ő sem, legalábbis a nyuszi le tudja győzni, meg tudja szelídíteni.
Aki mesefilmekkel dolgozik, muszáj, hogy gyerek maradjon kicsit?
Nem tudom erre a kérdésre a választ.
Máshogy kérdezem akkor. Baj, hogy ha felnő egy olyan ember, aki mesefilmeket készít?
Nem baj, csak akkor nem mesefilmeket fog készíteni, hanem rendes, keményebb rajzfilmeket. Én azt hiszem, hogy itt, ebben az esetben az emberben megmaradt egy mag a gyermekkorból, ami nem nőtt föl az emberrel úgy, ahogyan kellett volna. Én ennek köszönhetem a pályámat, az egzisztenciámat, a sikereket, hogy a gyermekkorom valahogy megőrződött, mint egy ilyen kis gyöngy, ami itt a nyakamban van, hogy vissza tudok abba bújni, és onnan látom a világot.
Változtatna valamin? Akármelyik karakteren, például, hogy ne legyen olyan kedves, vagy pont fordítva, hogy kicsit kedvesebb legyen.
Igen, én általában a mosolyok csökkentésén vagyok. Rájöttem egyszer, hogy egy könyvemben túl sokat vigyorognak, és azóta tudatosan figyelek arra, hogy a mosoly csak egy adott pillanatban legyen, amikor van rá ok. Tehát ez az önfeledt boldogság nincs. A gyermekkor nem egy tömény öröm, nagyon sok gond és szomorúság jár vele, és akkor jó egy mese, ha ezeket el meri mondani.
Ma is olvas új meséket?
Igen, sőt, elmondom, hogy a legnagyobb örömöm volt, amikor utazgattunk Olaszországban, és este a tévében elkezdődött egy rajzfilmsorozat. Az a baj, hogy nem tudom megjegyezni, ki csinálta. Az a címe, hogy Pecorini, juhocskák. A történeteknek van egy főszereplője, egy olyan juhocska, amelyiknek fekete pofája van, fekete lába és fehér szőre. Egy nyáj él vele együtt és van egy gonosz kutya, aki vigyáz rájuk – iszonyú ronda kutya -, és van egy tulajdonos, aki attól kedves és gyermekes, hogy nagyon vastag szemüvege van. Én ott leültem, és egymás után ötöt végignéztem. Azt hittem, meghalok a röhögéstől. Olyan jók, olyan igazak voltak, hogy én magam nem tudtam volna mit kitalálni. Volt egy olyan, hogy a bárány véletlenül betéved az istállóba, és éppen kikel négy kiscsibe. És ugye a bevésődés parancsa szerint őt látják meg először, és abban a percben elkezdik követni. Na most, mire az anyjuk visszajön, üres a fészek. Az anyjuk kétségbe esett, hogy hova lettek a gyerekei. Addigra meg ez a juhocska megőrül attól, hogy akárhova megy, elbújik, vízbe ugrik, mindent csinál, a négy kis sárga pamacs állandóan követi és nem tud elmenekülni. Akkor már a pamacsokat próbálja bezárni, meg kiiktatni, és semmi nem sikerül. Én meg ott ültem és mondtam, hogy ennek nincs megoldása. Egyszer csak az utolsó egy percben, valaki – azt hiszem a tyúkmama vagy ez a juhocska – rájön arra, hogy itt van ez a bunda, ami rajta van a juhon, és hogy ehhez kötődnek a kicsik. Leszedi, köt belőle egy pulcsit, amit fölvesz a mama, és abban a percben rendben van a bevésődés. Ül a kotlós boldogan a kicsinyei közt egy juh szőrből kötött pulcsiban. Hát én elájultam. Mind a négy vagy öt ugyanilyen szellemes volt és ragyogó, úgyhogy nagy ajándék volt látni. Rém édesek voltak, mert ugye mindig egyformán reagálnak mindenre. Pislognak, néznek bután. Nagyon édesek.
A pályáját elcserélné valami másra?
Éppen most gondolkodtam, hogy egyetlen egyet bírnék, ha volna még egy életem, amit én nagyon imádok és csodálok, az a zene. Az egy olyan magasrendű absztrakt csodálatos valami, hogy az igen. De én boldog vagyok ezzel, amit csinálok, ez csak egy ilyen hülyéskedés. Nincs adottságom a zenéhez, csak imádom, csodálom.
Forrás: csalad.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
