Akaratlanul is fültanúja vagyok a beszélgetésüknek.
Az egyik csak csacsog, szinte ömlenek a szavak belőle, másik pedig megértően bólogat.
- Én nem tudom mi lelte ezt a lányt! Negyedikig végig kitűnő volt, sőt, az első két osztályt is jelessel végezte a felső tagozatból, de most... Alig négyes, néhány tantárgyból hármas lesz félévkor! Mitől lett hirtelen ilyen lusta? Mikor kérdezem mi volt a suliban, csak ennyi jön - Csak a szokásos, anya, tudod. Semmi extra, unalmas! Minden nap kérdezem, kész-e a lecke? Mindig csak annyi a válasza, - persze, megtanult mindent!
És akkor tessék, pár nap múlva kiderül, hogy dolgozat volt, nem készült, piff egy karó kémiából! Mert "elfelejtette", érted?! Csak úgy elfelejti a témazárót!
Pedig most kellene rákapcsolnia, az év vége már számít a középiskolai felvételibe, ehelyett meg csak henyél, magára csukja a szobaajtót, bedugja az átkozott fülest a fülébe, én meg csak ordibálok neki, hogyha kell valami segítség otthon a kicsik körül! Igazán észrevehette volna már, hogy amióta az apjuk nincsen, több feladat hárul rá is, hogy rendben menjen otthon minden! Másfél év, érted! Másfél év alatt nem hiszem el, hogy nem szokta meg, hogy neki is van otthon dolga, nem csak a suli utáni heverészés, meg a barátnőkkel csetelés, meg a telefonnyomkodás!
Olyan az esze, mint a borotva! Biztosra veszem, hogy a legjobb gimibe is felvennék, aztán egyetemre, hogy diplomát szerezzen.
Erre nem! Most rontja el az életét, most hetedikben, 13 évesen tojik a dolgokra! Múltkor már esküszöm szimulálta, hogy beteg, fájt a hasa, hányingere volt, kihagyott egy hetet a suliból, ott lihegett a nyakamon, amíg én home office-ban dolgoztam, kiszolgáltatta magát, alig hagyott dolgozni is! Hát hogy van ez?
Máskor látni se akar napokig, épp csak a "Vacsora!" felkiáltásra oson elő enni, s már fut is vissza a nyavajás zenéket hallgatni. "Mert jajj, most jött ki a legújabb dala a kedvenc énekesnőnknek és ki kell Lilivel tárgyalni, hogy mire is gondolt az énekescsaj, mikor azt a sort írta, hogy "Együtt építettünk egy otthont és néztük, ahogy a tűz martalékává válik!" - Zsuzsikám, hát mondd meg mit csináljak?
- Már fenyegettem azzal is, hogy elveszem a telefonját, meg nem mehet a drámaszakkörre se, ha nem tanul rendesen, de ennek a lánynak semmi nem használ! Törődne annyit a kémia egyessel, mint az átkozott dalszövegekkel. Bezzeg a kötelező verseket kedve sincs tanulni, ezeket a zenéket meg kívülről fújja! "...ahogy a tűz martalékává válik" , ilyet bezzeg megjegyez. Ha kérdezem mi volt matekon, csak annyit válaszol, hogy " a szokásos, megint mellette ültem, végre hozzám szólt!" - Látod, egyszerűen nem koncentrál semmire, fiúk, zene, barinők...
- Gyere, készüljünk a leszálláshoz!- és már egyre messzebbről hallom a panaszáradatot, mikor kinyílt az ajtó és leszálltak.
Szinte kiürült a villamoskocsi, én meg csak bambulom az autók lámpáinak fényében csillanó esőcseppeket és azon gondolkodom, ez a gyerek egyszerűen csak épp kamasz, elindult a nővé cseperedés rögös útján.
Ez a nagylány valószínűleg épp nagyon nehéz időszakon megy át, új tantárgyai, tanárai vannak, akiktől tarthat, és pontosan tudja, hogy az év végé már nagy terhet jelent a számára a továbbtanulás miatt.
Ahogy kivettem a beszélgetésből, a családjában is nehéz időket élhet, ő a legnagyobb, és anyukája egyetlen segítsége, hiszen egyedül neveli őket. Lépést kell tartania a modern korral, talán ezért is lóg sokat a telefonján.
Ennek a nagylánynak pillangók szállnak a gyomrában minden matekórán, mert titokban szerelmes a padtársába. Ez a nagylány imádja a zenét, érti a szövegét, magáénak érzi a dalokat, mert a lelkéről, a megélt érzéseiről szólnak, legyen az öröm vagy bánat! Biztosan kissé művészlélek, szereti a színészetet is, semmit sem fog meghatározni életében a kémia egyes témazáró!
De legfőképpen többet szeretne anyukája törődéséből! Minden bizonnyal azért tettette, hogy beteg, mert addig is maradhat anya pici lánya. Maradhat egy kicsit gyermek ebben a világban, ami hirtelen olyan kusza lett, tág és szűk egyszerre, érzelmekkel teli, szorongással teli, mert érzi, hogy ő már nem kislány, de még nem felnőtt.
Egyszerűen csak kamasz.
Kelenföld, végállomás, leszállok. Sietek át a zebrán, a pocsolyákat sem kerülöm, a lábamszára már egyadta sár, de mindjárt hazaérek.
Kattan a kulcsom a zárban, hangosan üdvözlök mindenkit itthon!
- Szia, anya!- fújja el a kósza kócos hajtincset az arcából.
- Kislányom, milyen napod volt?- puszit nyomok a homlokára, még épp elérem, én kis kajlám, mindjárt a fejemre nő.
- Csak a szokásos, anya, tudod. Semmi extra, unalmas! Mikor lesz vacsora?- s már fordul is a szobája felé, ahol hallom, hogy felcsendül kedvenc zenéje "Együtt építettünk egy otthont és néztük, ahogy a tűz martalékává válik!"
Szépvölgyi Anna - Kecskemétimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges