Lélekfrissítő történetek

A mennyország kapuja

Volt egyszer két szerzetes, akik közösen fölolvasták egy nagy könyvben, hogy a világ végén van egy hely, ahol a menny és a föld összeér. Elhatározták, megkeresik: nem térnek addig vissza, míg meg nem találják. Bebarangolták az egész világot, számtalan veszélynek tették ki magukat, rengeteg nélkülözésben volt részük, amivel együtt jár egy világkörüli vándorlás és találkoztak mindazzal a kísértéssel is, ami az embert céljától igyekszik eltéríteni.

Végül ráakadtak arra, amit kerestek: az ajtóra, melyen csak kopogtatni kell és bemenni és máris Istennél lehetnek. Kopogtak az ajtón és remegő szívvel látták, mint nyílik ki. De amikor beléptek, otthon találták magukat kolostori cellájukban.

Megértették: az a hely, ahol a menny és a föld találkozik, az otthonuk. Ha ott nem találják meg, akkor sehol sem.

Csengettyűk

A kölni dóm előtt egy kínai gyerekcsapat muzsikált, de nem szimfonikus hangszereken, hanem kisebb-nagyobb harangokkal, csengettyűkkel. Minden gyereknek két-három csengőt kellett kezelnie, csupán két-három hang volt az övé a dallamokból. De azt a hangot, csak ő tudta hozzáadni a zenéhez, az ő felelőssége volt, hogy pontosan akkor és úgy lépjen be, hogy az a hang a helyén legyen.

Varázslatos volt, gyönyörű és elgondolkodtató is. Azt hiszem, különösen nekünk itt, a nyugati kultúrában újra meg kellene tanulnunk így együtt muzsikálni, dolgozni. Mindenkinek megvan a maga csengettyűje vagy épp nagyharangja, és mindegyikünkre szükség van - pontosan ott és úgy, ahogy a nagy Zeneszerző, minden szépség forrása eltervezete. De csak akkor áll össze a nagy mű, ha mindnyájan odafigyelünk a többiekre és a karmesterre, és ha vállaljuk a felelősséget a ránk bízottakért.

(Herbert Dóra: Árvaságaink, Family magazin)

Nem vásárolható

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban.

Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek. Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg.

A csinos eladónő hozzájuk lép. - Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.

Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.

Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő - de mi nem árulunk szülőket.

(Bruno Ferrero)

A tévedésről

A Mester és a tanítványok egy hídon üldögélnek és lóbálják a lábukat. Egyszer csak ezt kérdezi a tanítvány:
- Mester, ha beleesnék a folyóba megfulladnék?
- Dehogy fulladnál meg fiam! - válaszolja a Mester. - Nem a beleeséstől fulladsz meg, hanem a bennmaradástól!

A híd

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

 Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta:

"Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után, ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?" Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek.

Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát. Erre a Mester így felelt: "Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!"

Hajótörés

Egyszer valaki hajótörést szenvedett és egy lakatlan szigeten kötött ki. Készített magának kunyhót, oda vitte az összes holmiját, ami megmaradt. Amikor kint sétált a parton, látta, hogy villám csapott a kunyhóba és porig égett. Felkiáltott: Istenem, ezt miért tetted velem? Másnap egy hajó járt arra, így megmenekült az ember.

Megkérdezte a kapitánytól: Honnan tudtad, hogy itt vagyok a szigeten? - Láttam a fényjelet, amit küldtél.

Mindenki a szívében hordja a saját világát

Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában. Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:

 - Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói? - Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:

 - Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?

 - Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.

 - Pontosan ilyenek e városnak a lakói is - válaszolt az öreg.

 Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz, és ugyanazt a kérdést tette fel neki:

 - Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói? - Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:

 - Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?

 - Jók voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.

 - Ilyenek ennek a városnak is a lakói, - válaszolt neki az öreg.

 Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:

 - Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?

 - Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni. Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.

Mivelhogy tudod, az emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk bennük megtalálni.

Amikor mattot kaptál

Moritz Retsch, a 19.századi német festő egyik híres képe a Sakkjáték. A képen a sátán játszik egy fiatal férfivel. Diadalmas gúnnyal néz a férfi vesztes arcára, ahogy kezében a fiatalembertől levett sakkbábut tartja. A háttérben egy angyal nézi sajnálkozva a játékot.

A képet nézve mi is találkozunk saját életünk reménytelen játszmáival, elvesztett bábuival, érezzük a feszültséget, a veszteségtől való félelmet, a tehetetlenséget, a küzdelmet.

Egy anekdota szerint Paul Morphy, a 19. század egyik legkiemelkedőbb sakkmestere a festmény előtt állva, hosszas vizsgálódás után felkiáltott: "A játéknak még nincs vége! A királynak még van egy lépése!"

Bárcsak mindannyian mernénk mélyebben ránézni életünk sakktáblájára. Bárcsak ne rettentene meg elvett bábjaink látványa és a veszteség fenyegető tekintete. Bárcsak mernénk hinni az igazságot, hogy a Királynak, a királyok Királyának még van egy lépése! Ez a mi életünk reménye. Életünk történetének még nincs vége - Királyunknak még van egy lépése. (Róm, 15,13)

(Tapolyai Emőke: Harmóniában múltunkkal, jelenünkkel, jövőnkkel)

A neheztelés ládikója

Egy tanár, minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.

Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.

A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...

Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.

Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kellett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.

Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban.

Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

(Bruno Ferrero)

- Budapestimami -