Az idén negyedik alkalommal meghirdetett Terézanyu pályázaton közel 400 nő osztotta meg személyes történeteit az anya-lánya kapcsolat színéről és fonákjáról. A díjazott és kiemelt pályázatokban a szigorú és érzelmeiket elfojtó anyák, a boldogtalan mártírok, a szenvedélybetegek vagy a családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai éppúgy megjelennek, mint az ugyancsak sokat megélt, de ma már harmonikus kapcsolatokban élők. A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre!
A legidősebbek mellett a legfiatalabbak is megmutatták, nekik is megvan a saját történetük: a Richter IntimZóna.hu-különdíjat Polgár Réka vehette át, aki egy 17 éves kamasz érett hangján írt édesanyjával való kapcsolatáról: „Örülök, hogy ő az anyukám. Néha azért, amilyen, néha pedig pont annak ellenére.”
Polgár Réka: Anyukám lánya
Anyukám és én lassan 18 éve vagyunk Anyukám és én; rengeteg hasonlósággal köztünk. Hiányosságainkból, erősségeinkből árad, hogy sok közünk van egymáshoz. De ebben semmi rendkívüli nincs is, hisz ő az én Anyukám, én pedig az ő lánya vagyok…
Kislányként sokszor elmeséltettem vele, hogy milyen volt nélkülünk, a testvéreimmel, hogy milyen volt, amikor én úton voltam. Persze hogy ez érdekelt! Meg szerettem, ahogy ezt mesélte. Mindig csillogott a szeme, és láttam, ahogy újra átéli azt a bizonyos őszi néhány napot. Sosem unta meg ezt mesélni, én pedig nem untam meg hallgatni.
Én is tisztán emlékszem minden apró mozzanatra abból a kilenc hónapból, amit pocaklakóként töltöttem – a tompa zajokra, éjszakai horkolásokra a franciaágy másik oldaláról és a puha tenyerekre, amik nap, mint nap – most már tudom -, gyönyörű életem reményével kecsegtettek…
…Azt hiszem, elvetettem a sulykot, igazából morbid lenne, ha erre mindre emlékeznék! Első emlékemet 4-5 éves koromban éltem át anyuval kapcsolatban. Csörfös, bongyi kislány voltam, apró szeplőkkel, de már akkor is a hozzám illő rendíthetetlen eltökéltséggel. Ezt anyutól lestem el.
Ezért aztán minden szívbaj nélkül leemeltem egy TickTack-os dobozt a falubeli kisbolt polcáról és kisétáltam vele, miközben Anyukám fizetett; gondoltam, megnézzük mi sül ki a dologból! Ezt addig sikerült is titkolnom, míg Anyukám egyszer csak már nem tudta felfogni, hogy miért cipelem egész hazaúton szörnyű nehéz télikabátomat… Hát persze hogy cipeltem! Hisz minden ott lapult a zsebében; minden, aminek nem kellett volna.
Picit sem lett volna meglepő tehát, ha anyukám dühösen, magából kikelve letromfol. Így, mikor a sunyin meglapuló apró doboz végül napvilágra került, belenyugodva sorsomba, lehorgasztott buksival, enyhén szipogva álltam és csak vártam. Jöjjön hát, aminek jönnie kell! De nem. Anyukám angyalian mosolygott le rám, megfogta megbánástól nedves mancsomat és lassan elindultunk vissza, a boltba. Nem kell izgulni, azóta megtanultam, hogy lopni, csenni nem szabad.
Aztán telt az idő, észre sem vettem, ahogy szaladtak az évek és Ő ugyanazzal a lelkesedéssel volt az anyukánk, mint amilyennek remélte magát a bizonyos kilencedik hónap utáni időszakra… gondolom én.
Annyira magától értetődő egy anya szeretete, hogy fel sem tűnik már a zsiráfos füzetmappa, az első melltartó és legelső megünnepelt Valentin-nap mellett. Bocsi, Anya!
Persze volt, hogy Anyukám a munkahelye miatt elég nehéz, idegtépő napjait élte és ez történetes,(mert miért ne?) pont egybeesett az én pályaválasztásommal, ami számomra egyéb elfoglaltságaim és határozott elképzelésem miatt enyhén szólva is bonyolult és kaotikus volt. Én személy szerint a lovakat tekintettem később megélhetésem forrásának, ezért egész egyszerűen szerettem volna egy kevésbé nívós, kisvárosi gimnáziumban maradni, hogy akadálytalanul élhessek a „sörényfonás” iránt érzett határtalan szenvedélyemnek. Ez – mondanom sem kell – cseppet sem elhanyagolható módon állt szemben többdiplomás nyelvtanár Édesanyám ugyancsak határozott, már-már (szintén…) makacs elképzelésével, miszerint egy általa jó előre kinézett győri, kéttannyelvű szakközépiskolában a helyem. Huhh, de nehezen értettem meg felfogását!
Egyik feszült, kapkodással teli reggelt követően Édesanyám engedett a felnőttekkel szemben cseppet sem elvárható gőgjének és dacának, és leplezetlen gúnnyal „adta áldását” naivságomból eredő döntésemnek. Azt mondta, őt többé nem érdekli. Legyek lovász, ha az szeretnék lenni! Én se szó, se beszéd, kipattantam a kocsiból az iskola előtt, és színpadias mozdulattal bevágtam az ajtót. Mit nekem szülők, mit nekem anyai jótanács?
Első órában az iskola vezetősége tájékoztatót tartott a végzősöknek a közeli szakiskola induló szakjairól. „Itt van, amit akartál, tessék!”- gondoltam. Egy óra sem telt bele, röpült is az sms Anyukám telefonjára: „Karosszéria-lakatos vagy gépi forgácsoló leszek, felvételi nem is kell…”.
Magam előtt láttam anyukám mérges pillantását, összeszorított állkapcsát és mereven összehúzott szemöldökét, ahogy a sorokból kiolvassa a fennhéjázást és szellemes visszavágás derűjét. Bevallom, szégyelltem és szégyellem is magam, de büszkeségem erős volt; nem küldtem bocsánatkérő sms-t. Ahogy anyáé is erős volt, nem kaptam választ.
Lelkem mélyén tudtam, hogy hozzá nem méltón viselkedtem. De mit tehet az ember magával, ha annál is hiúbb, hogy saját gyarlóságát észrevegye?
Óráim végére szorongva vártam a pillanatot, mikor csendben beülök az autóba és még szuszogásommal is megbánásomat próbálom éreztetni. De nem kellett! Ismét nem… Anyu olyan szeretettel üdvözölt és villantotta rám számomra akkor mindennél ragyogóbb mosolyát, mintha nem is az a tízen-egynéhány éves suhanc lettem volna, aki voltam. Velem ellentétben képes volt elvonatkoztatni attól, ami történt. Feltétel nélkül tudott szeretni engem, megbocsátott nekem, és én meg tudtam bocsátani magamnak… Azóta pedig már harmadik éve járok Győrbe, német két tanítási nyelvű szakközépiskolába. Ezek az anyák…
Mi ketten Anyukámmal ugyanolyanok vagyunk. Egyikünk sem tud popcornt csinálni, anélkül hogy el ne égessük, szeretjük meztelen talpunkat a kesztyűtartón pihentetni és mi mindent kézzel mosogatunk el, pedig ott áll a mosogatógép. Ezt a srácok soha nem fogják megérteni, de ez a mi kis titkunk, a mi trükkünk! Különben mitől ázna ki a körmünk?
Persze vannak dolgok, amiket remélem, hogy máshogy csinálok egy picit. Remélem, hogy érzi, hogy nagyon szeretem, ha durcás is vagyok; látja, hogy a sütim habjába „ANYUNAK” felirat van vésve; és hogy tudja, hogy a meglepi-nagytakarítást mindig az Ő kedvéért csinálom. Csak neki. Tudom, hogy én akármilyen rossz hangulatban is leszek anyukaként vagy akármennyire fog fájni a fejem, el fogok menni a gyerekeimmel kirándulni. De ezt is csak azért tudom, mert Anyukám már megmutatta nekem, milyen, ha nem így van…
Ő az Anyukám. És amikor nagy ritkán azon kapjuk magunkat, hogy végre együtt sütünk, főzünk vasárnap, vagy gyomot irtunk, mindig ránk tör az anya-lányaság. Egymás szavába vágva csacsogunk, gondtalanul, helyeselünk, bőszen bólogatunk, gesztikulálunk, mindenben egyet értünk és nevetünk, hogy ez milyen jó. Nem fontos, mi volt, amikor pont nem ezt csináltuk. Amikor rossz jegyet kaptam suliban vagy a hónapban harmadik telefonomat hagytam el a vonaton. Nem kérdés, miért felejtett el anno bejelenteni a kozmetikushoz, vagy miért mindig értem jöttek először a szülinapi partikra.
Örülök, hogy ő az anyukám. Néha azért, amilyen, néha pedig pont annak ellenére.
Jövő héten folytatjuk!
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
