Jelenlegi hely

Mátrix a mindennapjainkban – a Pygmalion effektus

Mert nincs olyan, hogy hiba. Olyan van, hogy tapasztalat… Korábbi írásaimban arra kerestük a választ, hogy hol is tudunk több időt nyerni magunknak. Most egy olyan jelenségről szeretnék beszélni, amivel ösztönösen úgy teremtünk időt saját magunknak, hogy nem is tudunk róla. 

Önbeteljesítő jóslatok

A jelenséggel több irodalmi műben és filmes élményben is találkozhatunk. Ödipusz legendája, Romulus és Remus története, de Shakespeare Macbeth című darabja is ékes példája ennek a fogalomnak. A filmes világból pedig a Mátrix és a Tizenkét majom című filmeket érdemes említeni, amik szintén az önbeteljesítő jóslat témája köré épülnek. Közös bennük, hogy tulajdonképpen egy korábbi prófécia miatt zajlanak úgy az események, hogy az végül valóra is válik. Pontosan azok a lépések - melyeket a főhős egy korábbi jóslat elkerülése érdekében tesz – vezetnek el tulajdonképpen a jóslat megvalósulásához.

Hogyan is történik ez életünkben?

Képzeljük el, ha minden reggel úgy kelnénk fel, hogy minden ismerősünk tiszta lappal indulna előttünk. Hogy nem befolyásolnának minket azok az események, amik a múltban történtek, az élmények, amiket közösen éltünk át, a sértések, amiket kaptunk tőlük, a jó hangulatú közös szórakozások, a csalódások, amik miattuk értek minket.

Bármennyire is szeretnénk, és mondjuk azt magunkról, hogy képesek vagyunk megbocsájtani, felejteni, ez teljes mértékben nincs így. Igenis befolyásolnak minket a múltbeli események. Nincs minden reggel tabula rasa, tiszta lap minden egyes ismerősünknek. Pozitív és negatív élmények tekintetében egyaránt működik a dolog, korábbi élményeink által mindkét irányban befolyásolva vagyunk. Rendjén van ez így, hiszen ezek az átélt tapasztalok tesznek azzá minket, akik vagyunk. Befolyásolják személyiségünk alakulását, hozzáállásunkat a társadalomhoz, a világhoz.

Normális működési mechanizmusról van ebben az esetben szó: az történik, hogy az általunk ismert embereket elkezdjük kategorizálni, címkézni. Tudatosan vagy tudattalanul, de betesszük egy-egy kategóriába őket. Lesznek, akikre jó szívvel gondolunk vissza, hiszen sok jó közös élményt átéltünk. Őket a szívünknek kedves, szimpatikus emberek „dobozába” tesszük gondolatainkban. Lesznek, akikre gondolva negatív érzéseink támadnak, ők egy másik „dobozban” foglalnak helyet a fejünkben.

Tehát ahogy elindul a napunk, és találkozunk a környezetünkben levő emberekkel, kategorizálunk. Jön velünk szembe a kedves szomszéd, akinek mindig van egy jó szava hozzánk, aztán elmegyünk a mindig morgós, elégedetlen szomszédban lakó mellett. A munkahelyre érve belefutunk a munkamániás kollegába, a megúszós munkatársba, a kollegába, akivel jókat szoktunk együtt nevetni, és abba, amelyik pár évvel ezelőtt összetörte a szívünket.

Miért kategorizálunk?

Agyunk számára ez jelenti a legegyszerűbb működési módot. Ahogy mennek az évek, egyre több tapasztalatot szerzünk, agyunknak nincs ideje újabb és újabb kategóriákat gyártani, sokkal gazdaságosabb, időtakarékosabb, ha már meglevő „dobozokba” teszi bele az embereket. Erőteljes pszichés feszültséggel járna, ha minden reggel újra és újra felülvizsgálná korábbi döntéseink, címkézéseink létjogosultságát.

A Pygmalion-effektus

Ezen a fenti működési módon alapul a Pygmalion-effektus jelensége, ami az elvárások valóságalakító hatását jelenti.  A Merton (1948) által elnevezett fogalom onnan indul tehát, hogy címkézünk, kategóriába sorolunk mindenkit. Vannak tapasztalataink, ezáltal elvárásaink az emberekkel kapcsolatban. Így tudunk időtakarékosan működni. Az érdekes az, ami ezután következik.

Az történik ugyanis, hogy az emberek az elvárásainknak megfelelő módon fognak viselkedni, alátámasztva ezzel korábbi tapasztalainkat. Így tehát a Pygmalion hatás egyfajta önbeteljesítő jóslatként működve valóban létrehozza az embereknél az általunk korábban elvárt viselkedési formát. Ez saját magunknál is így működik, mások ránk sugárzott jó vagy rossz elvárását valóra váltjuk.

„Kérlek higgy, hogy neked higgyek…”

Jacobson és Rosenthal (1968) tanár-diák viszonyban támasztotta alá kutatásaival a fenti jelenséget. Kísérletükben bebizonyították, hogy a pedagógusoknak adott előzetes információk hatással voltak a gyermekek értékelésére, a pedagógusi elvárásaik befolyással voltak a tanulók teljesítményére. A környezet pozitív hozzáállása befolyásolta pozitív irányba a gyermekeket, tette valóban kiemelkedővé őket.  Ha tehát hiszünk valakiben, ezzel valóban szárnyakat tudunk neki adni. Fontos ezt szem előtt tartanunk szülőként saját gyermekünk nevelésével kapcsolatban is.

Ez az időt megtakarító működési módunk azonban hátrányokat is tartogathat is számunkra. Előfordulhat, hogy sztereotípiákban fogunk miatta gondolkodni, akár előítéletessé is válhatunk. Ezért fontos, hogy néha azért elgondolkozzunk saját magunkon, egy kis önismeretet gyakorolva vizsgáljuk felül korábbi döntéseinket.

Nincs olyan, hogy hiba. Olyan van, hogy tapasztalat.

A korábban csalódásokat, negatív érzéseket okozó emberek esetében pedig hatásos módszer lehet, ha nem a harag érzését tápláljuk magunkban, hanem megpróbálunk úgy gondolni rájuk, mint a tanítómestereinkre. Még ha csalódást is okoztak, tanultunk tőlük. Megtanultuk, hogy óvatosabban kell döntést hoznunk, hogy ne engedjük teljes mértékben az érzelmeink uralmát magunk, az eszünk felett, hogy ne higgyünk el mindent az első pillanatban. Mert az életben nincs olyan, hogy hiba, hogy hibáztunk, olyan van, hogy tapasztalatot szereztünk valamiben. Sosem szabad úgy visszanéznünk, hogy valami tévedés volt. Úgy gondoljunk vissza a múltra, hogy amit megtettünk, azzal többé váltunk, hiszen tanultunk belőle.

Felhasznált irodalom:

Smith, E., R. & Mackie, D., M. (2004). Szociálpszichológia. Budapest: Osiris Kiadó.
Rosenthal, R., & Jacobson, L. (1968). Pygmalion in the classroom. The urban review3(1), 16-20.

Szerző: Teveliné Horváth Melinda 
okleveles pszichológus, pedagógus, terápiás kutya felvezető, life coach
https://www.facebook.com/tevelinemelinda/

- KAPOSVÁRIMAMI -

 

 

Partnereink