Jelenlegi hely

A Mikulás és a csúnyaszó

Ülök a kocsiban, vezetek, a gyerekek mögöttem bekötözve csendesen szemlélik a suhanó nagyvilágot – az anyaság áldott pillanatai ezek – amikor is forgalmi helyzet adódik. Egy gyors infarktus után, egy agyvérzés közeli állapotban kicsúszik a számon, egy csúnya szó. Olyan közepesen csúnya.
 

Egy kósza pillanatig él csak bennem a remény, hogy talán nem is hallották... 

A kicsi még nem beszél, de a nagy fél percen belül felteszi a kérdést: miért is a közepesen csúnya szó? Kimondva, felnőttek között nem nagy szám, de egy óvodás szájából, azért nem nagy élmény hallani. Főleg úgy, hogy még azt sem mondhatom, hogy nade kérem, ejnye-bejnye miket tanul ez a gyerek az óvodában...

Hímelek és hámolok, magyarázom a bizonyítványom, mondom, hogy ez nagyon csúnya szó, nem szabad mondani, nekem se lett volna szabad, többet nem is mondjuk, jó? Jó.

Két nap múlva, az oviban épp könyörgöm le a bentit és rimánkodom fel a kintit. Más anyukák körülöttünk hasonlóképpen, dadusnéni kis létráról rakosgatja ki az aznapi műveket, amikor is a gyerekem hangosan közli, hogy „csúnyaszó”. És néz, várja a reakciót.

Lesápadok, leizzadok, mondom ez csúnya, nem szabad mondani, ejnye, és egyébként is tessék öltözni! 

Gondolom tetszik neki a kínom, úgyhogy elkezdi szavalni csúnyaszót. Dadusnéni a létráról, másik anyuka a szemközt padról veti a szemrehányást. Próbálkozom mindennel, mind hiába, végül megkönyörül és közli, hogy többet nem mondja, hogy „csúnyaszó”. Majd ezt még elmondja, tizenötször.


És akkor, végső elkeseredésemben, eszembe jut, ez a nagyszakállú, vörösruhás fickó... 

Hogyan is felejthettem el egy év alatt, milyen jó szolgálatot tud tenni. És bevetem: nem szabad ezt mondani, mert meghallja a Mikulás.

Gyerekben bennragad a „csúnyaszó” – végre valahára – elkerekedett szemmel néz rám. Meghallja??? Mondom, bizony meghallja, mert erre nagyon jó füle van. Hall minden csúnya beszédet és lát minden rosszaságot. Látja, hogy ki viselkedik rendesen és ki beszél szépen. Aszerint készít össze a puttonyába az ajándékokat.

Ez hatott. Gyerek csöndben, leül, veszi a cipőjét. Napokig nem hallom a csúnya szót.

Azért néha, néha kaján vigyor kíséretében csak-csak kikívánkozik, várva a reakciót. Én meg rögtön előcitálom a Mikulást. És nem csak ilyenkor. Ezekben a napokban – szégyen, nem szégyen – én bizony, hát, hogy is fogalmazzak szépen, motivációs eszköznek használom szegényt. Kettőnk közül ugyanis jelenleg ő az, aki gátat tud szabni az esztelenkedésnek és a csúnya szó ismételgetésnek, így én nem átallok élni ezzel a lehetőséggel.

Pár nap még és jön és már megy is a Mikulás. Gondolom, már mindegy lesz, hogy mit hall és lát szegény öreg. Szomorú is vagyok. Na sebaj, már nem kell sokat aludni és itt lesz a Húsvéti Nyúl... Na, annak vannak aztán igazán nagy fülei...

Szerző, fotó: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami

Partnereink